36. rész – A búcsúlevél

Sziasztok :))

Hát meghoztam nektek az új részt nagy küszködések árán.. :/ Nem tudom mennyire fog tetszeni, de azért remélem nem lett borzalmas ez a rész :)

Jó olvasást kívánok nektek :)

És légyszi komizzatok hogy tudjam hogy tetszik a rész.. :))

Legyen szép napotok :) ♥

~Zs

Olyan fura ez az egész helyzet… Itt vagyok egy különleges helyen, ahol minden nagyon boldog és szeretetteljes. Talán meghaltam és ez itt a mennyország? De akkor hol a családom? Hol vannak anyáék? A nagyi? Csak sétálgatok és mosolygok, hisz csak azt tudok.. De miért?

Annyi minden kavarog a fejemben.. A temetőben történő dolgok, majd a baleset, és most itt vagyok. Nem tudom, mi lenne most a legjobb döntés. Amíg nem tudtam az igazat, olyan jó volt a közelében lenni, szinte minden percben vágytam rá, a közelségére. Mindig a társaságát kerestem, és azt akartam, hogy rám figyeljen, csak velem beszéljen. Miért? Talán legbelül tudtam, hogy ki ő.. És itt van Niall is. Azt mondtam, hogy többet nem keresem a társaságát és mát megint ott tartok, hogy alig tudom kiverni a fejemből. A mosolya, a szeme csillogása.. Annyira boldog vagyok mellette. Mi van velem?

Talán egy felhőn ülök, mert rálátást nyerek a többiekre, akik talán egy kórházban lehettek. Arcuk meggyötört volt, mintha alig aludtak volna valamit az elmúlt napokban.

-          Lilly kérlek, ha hallasz, ne hagyj, itt könyörgöm. – mintha Louis hangja csengett volna a fülemben. – Annyira sajnálok mindent, tudod, ha most felébrednél, én mindent elmagyaráznék neked. Együtt lehetnék és boldogok lehetnénk egymás mellett.

-          Nem tudom Lou.. – suttogtam. – Nem tudom, hogy menne-e.

-          De kicsim.. miért mondasz ilyet? – szólalt fel mögülem édesanyám csilingelő hangja. Hátra fordultam és édesanyám sugárzó arcát láttam, miközben apába karolt bele.

-          Édesanyám! – egyből a nyakába ugrottam. – Hát ezt el sem hiszem.

-          Kicsim, annyira örülünk, hogy most itt vagy velünk. De édesem, miért vagy ilyen a bátyáddal? Mi nem ilyennek neveltünk téged. – sóhajtva csóválta a fejét, ezzel is mutatva nem tetszését.

-          De anya..

-          Nincs de kicsim.. ha lehetne ilyet mondani hatalmasat csalódtunk benned. – folytatta az édesapám. – De a bátyádban egyaránt is. Az hogy titkolózott és hazudott nem volt szép tőle.

-          Anya, ti láttátok mit éltem át ezek alatt a szörnyű évek alatt. Hol volt ő, amikor akkora szükségem lett volna rá? Magamra hagyott, amit nem tudom, hogy meg tudok-e neki bocsájtani. Nagyon nehéz.. És még ti sem vagytok mellettem, hogy támogatni tudjatok. - szomorúan hajtotta le a fejemet.

-          Kicsim. – mindketten leültek mellém és szorosan magukhoz öleltek. – Mi mindig veled vagyunk, ott bent- itt a szívemre mutatott – és soha nem hagyunk el titeket. De ti egy család vagytok, nem taszíthatjátok el egymást. Kérlek kicsim, legyetek jó testvérek. Hiszen szükségetek van egymásra.

-          Nem tudom anya, talán, de ez nekem nagyon gyors.. Talán egyszer meg tudok majd neki bocsájtani. És mi lesz a rajongókkal? Anya hogy fogja el mondani mindenkinek, hogy én a húga vagyok? Félek..

-          Kicsim ezt a makacsságot kitől örökölted? – simogatta meg a fejemet apám.

-          Angyalom, a szerelmet sem lenne szabad elhanyagolnod. Ez a Niall fiú nagyon kedves és tisztelettudó fiúnak látszik. Miért nem mersz lépni? Már annyiszor bizonyította, hogy szeret téged.

-          NA igen.. de nagyon félek, hogy csalódok benne. És azt már lehet hogy nem bírnám ki.. De igazad van. Tényleg nagyon aranyos, meg kedves és annyira bolond. – nevettem fel.

-          Na de kicsim úgy hiszem, ideje lenne menned, hiszen oda lent már nagyon várnak rád.

-          Nem marathatnék itt még egy kicsit? Olyan jó érzés a közelségeteket érezni, hogy azt el sem tudom mondani.

-          Nemsokára újra együtt leszünk kicsim, de addig is ott lent sokkal boldogabb életed lesz. Nagyon szeretünk téged, és soha ne félj kockáztatni. Előtted az élet, ne zárkózz el akár egy szerelem elől, vagy egy remek ajánlat elől.

-          Vigyázz magadra angyalom, szeretünk téged. – forró csókkal búcsúztak tőlem, aztán pedig minden feketébe borult.

*

Minden egyes nap bemegyünk, hozzá hátha van valami változás, de semmi. A szívemet egy

Markoló, érzés fogja közre, amit nem tudok elhagyni. Szeretem ezt a lányt, aki most itt fekszik sápadtan és az orvosok azt várják, hogy végre kinyissa a szemét. Úgy gondolta a kezelő orvosa, hogy itt az ideje, hogy felkeltsük. Itt várunk már egy ideje hogy történjék valami, de semmi..

-          Mi van már?- idegeskedtem. – Miért nem kel már fel?

-          Kérem, nyugodjon meg. Nemsokára felébred, reméljük.

-          Reméli? – háborodott fel Lou. – Remélem, hogy nem lesz baja a húgomnak..

-          Maximum emlékezet kiesése lesz, de komolyabb bajt nem tudok jósolni. A fejét nagyon beütötte, de kérem, várjuk meg az eredményeket. Valamint azt is kérném, ha felébred, ne zaklassák fel, még ne. Csak ártanak vele..

-          Anya, apa.. szeretlek titeket..- nyöszörgött a lány mire mind oda kaptuk a fejünket.

-          Lilly - egyből mellé pattantam és csókot leheltem kézfejére.

-          Kérem, adjanak utat. – tolt el minket az orvos. – Lilly hall engem?

-          Hol vagyok? – körbenézett, és megállapodott rajtam a szeme. Egy biztató mosolyt küldtem felé aztán az orvosra nézett.

-          Kórházba került, mert elütötte az autó. Amint látja a keze és a lába is gipszben van mivel az autó olyan rosszul érintette, hogy mind a kettő eltörött. Valamint a fejét is nagyon csúnyán beverte. Feltennék pár kérdést kérem, válaszoljon rá.

-          Rendben. – bólintott óvatosan.

-          Hogy hívják Önt?

-          Lillien Amelia King.

-          Hány éves?

-          19 éves leszek márciusban.

-          Remek. Emlékszik, hogy mi történt a családjával? – tette fel a következő kérdést, amikor is én a barátomra néztem.

-          Meghaltak, mindenki. A szüleim és a testvérem is. Árva vagyok. – keményen mondta ki a szavakat. Louis-ból pedig egy fájdalmas sóhaj tört fel. Sajnálom a barátomat, hiszen nem ezért érdemli. Lehet, hogy tévedett, de szükségük van egymásra. Lou szeméből egy könnycsepp szökött ki és elhagyta a szobát.

*

„Meghaltak, mindenki. A szüleim és a testvérem is. Árva vagyok. „ Ezek a mondatok keringtek a fejembe, amit alig tudok elhinni. Szóval tényleg lemondott arról, hogy megbocsájt nekem? Az kizárt.. Nem teheti ezt velem. Ne hidd azt húgocskám, hogy én olyan könnyen feladom. Nem engedlek el. Már esteledett, amikor a parkban ültem és elhatároztam magamat. Úgy gondoltam papírt és tollat fogok, és leírom a gondolataimat.

Kedves Lilly!

Tudom, hogy most gyűlölsz és a szemed elé sem kívánsz. Én annyira sajnálok mindent, ami veled történt, hogy azt el sem tudod képzelni. Sajnálom, hogy ott akkor nem voltam makacsabb és nem ragaszkodtam hozzád. Ha akkor nem választanak el tőled talán most is együtt lehetnénk, és most nem tartanánk itt. Azt is rettenetesen sajnálom, hogy egyszer sem nyomoztam utánad. Féltem, hogy mi van akkor, ha te is már anyáékkal vagy odafent. Először szóba se álltam az új családommal, hiszen utáltam őket, azért amiért elválasztottak minket. Most nem magyarázkodni akarok vagy hasonló, de úgy gondoltam, hogy ezt meg kell neked magyaráznom. aztán amikor Amerikába költözött a család, és megszülettek a húgaim talán egy kicsit megkönnyebbültem. Miért? Mert ott voltak nekem és lekötötték minden egyes percemet. Úgy éreztem mintha egy darabban bennük lennél. Vigyáztam rájuk, óvtam őket minden egyes lépéstől. Aztán ismét utat nyert az életemben a zene. Kezdetben féltem neki vágni, hiszen mindig anya jutott eszembe. Ahogy a kandalló előtt énekelünk, vagy amikor versenyeket játszottunk otthon. Együtt énekeltünk és megígértük egymásnak, hogy közösen indulunk egy tehetségkutatóba.. De aztán jött a baleset és minden megváltozott. A válogatón is értetek énekeltem és nézd meg hova jutottam. Boldog vagyok, de bárcsak te is mellettem lennél. Kérlek, bocsáss meg nekem. Nem szeretnélek még egyszer elveszíteni.

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek itt. Nem tudom, talán kell egy levegőváltozás. Plusz még elutazunk Japánba néhány hétre. Remélem, addigra megbocsájtasz nekem és szóba állsz velem.

Nagyon szeretlek Hugi, vigyázz magadra,

Szeretlek,

Szerető bátyád, Louis.

Kétszer átolvastam a levelet majd szépen összehajtogattam és elindultam vele a kórház irányába. Tudom, hogy már nincs látogatási idő, de nem érdekel, oda adom neki ezt a levelet.

Az orromat megcsapta a fertőtlenítő szaga. Épp a nővérpult előtt haladtam el, amikor egy nővérke megállított.

-          Elnézést Tomlinson úr! Nincs most látogatási idő. Kérem, holnap délután jöjjön vissza. – mosolyogott rám.

-          Kérem, csak ezt a levelet had tegyem le az asztalra. És már jövök is. Nem fogok zavarni.

-          Rendben, de én nem láttam magát. – mosolyogva csóválta a fejét és tovább ment a dolgára.

Egészen a 369-es szobáig mentem ahol őt ápolják. Lassan nyomtam le a kilincset nehogy felébresszem. Közelmentem hozzá ás megsimogattam a fejét. Elővettem kabátzsebemből a neki szánt levelet. Leraktam a kis asztalkára és egy búcsúcsókot leheltem a homlokára.

-          Azért remélem, egyszer megbocsájtasz nekem! –utolsót simítottam rajta, és csendben kiosontam a szobából, nehogy felkeltsem őt.