15. rész – Otthon, édes otthon

5-6 komi után jön a kövi rész :)
jóó olvasást :)

-          Micsoda? – alig hitt a fülének. Végig gondolta magában a 10 év történéseit és újra megszólalt. – Lilly? Te vagy az?

-          Adam bácsi! – felszakadt belőlem a sírás. De ahogy láttam ő is sírt.

-          Gyere ide te mamlasz! – megfogta a kezemet és magához húzott és egy puszit nyomott a fejemre. Olyan jó volt ismét magamhoz ölelni.

-          Apa! Ki ez a lány? És miért mondta azt, hogy a nagybátyja vagy? – értetlenkedett a kislány, akit Jessie-nek hívnak.

-          Majd elmesélem picikém, de te gyere be. Itt vannak a rokonok, mert ünnepelünk. Nem tudom emlékszel-e Bryan-re a nagy fiamra. Nálad 3 évvel idősebb. – én bólogattam. Persze hogy emlékszek Bryan-re. Sokszor játszottam vele, de ő inkább Nath-el volt el. Hisz majdnem egy idősek. Én pedig Austinnal éltem a mindennapokat.

-          Nem szeretnék zavarni, hisz ünnepeltek. Majd visszajövök máskor. – már indultam volna, amikor visszarántott.

-          Nem zavarsz hisz családtag vagy. – igen erre a pici szóra vártam mindig, hogy ezt mondja nekem valaki. Valaki, akinek én a családja vagyok. Olyan jól esett.

-          Köszönöm. – bekísért az ajtón én pedig idegesen megtorpantam. Mit fognak szólni a jöttemnek? Vajon itt van a nagyi is?

-          Félek bácsikám. – nyögtem ki, amikor meglátta zavarodottságomat.

-          Szólok a többieknek, hogy fel legyen készülve rendben?

-          Rendben. – szépen elindultak én pedig hallgatóztam.

-          Ki volt az? És miért sírtál?- kérdezte tőle egy női hang. Talán Jessica néni lehetett vagy nem tudom nem ismertem fel a hangját.

-          Egy váratlan vendég. –az eddigi nagy hangzavarból csönd telepedett a szobára. Senki nem értette azt, hogy ki jöhetett.

-          De mégis ki az apa?

-          Mindjárt meglátjátok – na, itt az én időm, leraktam a cucctáskámat és vártam. – Gyere be.

-          Sziasztok. – köszöntem félénken a családomnak. Körbenéztem. Mindenki döbbent arccal nézett rám. Senki nem ismert fel. De én felismertem egy két embert. A nénikémet, az unokatesóimat, a nagyikámat (Úr isten, de szeretném magamhoz ölelni), de volt pár ismeretlen arc is.

-          Hát ő kicsoda? – kérdezte valaki. Mindenki el kezdett susmorogni a nagyi pedig felpattant. -  Emma? Kislányom?

-          Nagyi miket beszélsz? Hogy lenne ő Emma néni? Ő rég meghalt.. – na és itt ismét hatalmas csend állt be.

-          Te vagy az? – kérdezte tőlem Jess néni. – Lilly te vagy az?

-          Igen én volnék az.. – hajtottam le a fejemet.

-          Édes istenem. – hirtelen körülöttem termett mindenki, aki megismert és ölelgetni kezdtek. – Tiszta anyukád vagy! Hihetetlen..

-          Drága kis unokám! – ölet magához a nagyim és neki is ugyan úgy záporoztak a könnyei, mint nekem. – Annyira hiányoztál.

-          Te is nekem nagyi. Olyan régóta várok erre a pillanatra, hogy magamhoz öleljelek. Az árvaházban minden éjjel azért imádkoztam, hogy ismét láthassalak.

-          Valaki elárulná, hogy ki ez a csaj és miért ölelgetitek ennyire? – kérdezte egy hang hátulról. Őt nem ismertem fel sajnos.

-          Kicsim nem is emlékszel Lilly-re? Kiskorodba nagyon sokat voltatok együtt.

-          Nem, kéne? – a csajszi talán 2 évvel lehetett fiatalabb nálam, de nagyon kiakasztó volt már most. Pedig én általában kijövök a korombeliekkel.
-   Hát nem túlzottan érdekel, de az én szobámat nem fogja megkapni...

-          Na, mi ez a sírós hangulat? – jött be a szobába Austin. Amikor meglátott engem teljesen elfehéredett, még a tálcát is eldobta magától. – Lilly?

-          Austin! – odarohantam hozzá és megöleltem. Ő az, akivel nagyon jól éreztem magamat. Egyidős velem. A család soha nem értette miért lógok vele annyit, csak azért mert ő megértett és rettenetesen szerettem. Ha a nagybátyáim elvették a kajámat, ő mindig oda adta az övét, nem számított, hogy mennyire volt éhes.

-          Édes istenem! Prücsök! Annyira hiányoztál. – kb. 10 percig el se engedtük egymást. Istenem, de jó volt a közelében lenni. Eszembe jutottak a régi szép idők.

-          Te is rettenetesen.

-          Had nézzelek meg. – megfogta a kezemet és megpörgetett. – Tényleg ugyan olyan, vagy mint az anyukád. Kedves, gyönyörű, szeretni való…

-          Anya.. – itt ismét elszakadt a cérna és zokogni kezdtem. Leültettek a fotelba és próbáltak megvigasztalni. Mint kiderült nekik is nagyon hiányoznak anyuék és nagyon megbánták azt, hogy nem fogadtak örökbe minket. Később már magukhoz akartak venni minket, de akkor már nem voltunk az árvaházban. Ha még ott lettünk volna akkor talán most is Nath-el lehetnék..

-          Lilly, kérdezhetek valamit? – kérdezte tőlem Austin kint a kertben pár órával később.

-          Persze, mi történt Nath-el? És veled? Milyen a sorod?

-          Hát őt hamar elvitték, de én nem kellettem neki. Szétválasztottak egy elég erős testvéri köteléket. Sokáig zokogtam, nagyon hiányzott a családom. Magamba fordultam, senkivel sem beszéltem. Aztán átvittek egy másik árvaházba, Londonba, ahol idősebb árvák voltak ott sokkal jobban fel tudtam szabadulni. Beleszerettem egy korombeli srácba, de természetesen nem mondtam el neki, ez egy plátói szerelme volt. Megismertem egy fiúbandát, akiknek egyszerűen imádom a zenéjét. Az árvaházban az utolsó karácsonyon sikerült találkoznom velük. Nagyon boldog voltam. Az egyik énekessel még duettet is énekelhettem az apácák jóvoltából. – így visszagondolni arra a karácsonyra csodálatos volt. Aznap ismertem meg személyesen a fiúkat. Nem tudom miért voltam olyan bolond hogy elrohantam Louis elől. Talán azért mert féltem, de mégis mitől féltem? – Az árvaház után az utcán éltem. Padon aludtam és utcazenészként tengettem a minden napjaimat.

-          Micsoda? – ijedt meg az uncsitesóm. – Te az utcán éltél, mint egy koldus?

-          Igen, sajnos nem volt se pénzem, sem otthonom se családom.. A születésnapomon pedig egy kórházban ébredtem, kiderült, hogy tüdőgyulladást kaptam. Egy nagyon rendes srác vitt be, akivel másnap elég jól elbeszéltem. Nem is tudom hogyan, de egy nőhöz kerültem szolgálónak. Elég rosszul bánik velem, egyszer a férje majdnem megerőszakolt.

-          Édes istenem… mik történtek veled kicsikém.. – jó szorosan magához ölelt. – De ugye már nem dolgozol ott?

-          De igen, ha nem lennék ott, akkor most az után élhetnénk, lakás és pénz nélkül.

-          Akkor maradj itt nálunk. Van hely és nagyon szeretünk.

-          Tényleg nagyon jól hangzik, de nekem Londonba van az életem és fizető állásom. Sőt a gyerekeket is nagyon szeretem, akiket úgymond nevelek.

-          Értem.. és mit szólnál ahhoz, hogy velem költözz össze. Pont azon voltam, hogy már elég volt az itthoni légkörből.

-          És pont most akarsz elköltözni, pont velem?

-          Igen nagyon jó lenne. Úgy is kellett volna egy lakótárs. Na, mit szólsz? – kérdezte tőlem mosolyogva.

-          Hát ez fantasztikus lenne. Egy ilyen emberrel együtt élni veled.  – tényleg nagyon boldog voltam hogy vele élhetek.

-          Hát akkor ezt megbeszéltük, de csak következő hónapban tudunk költözni, mert még rengeteg elintézni valónk van.

-          Rendben, nekem jó lesz.

*

-          Louis elárulnád mi a bajod? – faggatott Eleanor.

-          Semmi, de már ezerszer mondtam. – mondtam unottan. Egyszerűen semmihez nem volt kedvem, csak az ágyamban feküdtem és a plafont bámultam.

-          Csináltunk neked mindenféle répás kaját, te pedig egyikből sem ettél. Velem van bajod? – már kezdett nagyon mérges lenni.

-          Nem, de kérlek, hagyj, magamra egyedül akarok lenni.

-          Itt fekszel a szobádban 2 napja. Tök sötétben ki se teszed a lábadat…

-          Mondom hagyjatok magamra. – nem akartam beszélni senkivel így a fejemre húztam a takarót.

-          Hát jó. Majd ha ismét normális leszel, hívj, ha egyáltalán még akarsz. – megfogta a táskáját és kiviharzott a szobából. Nem tudom, mi van velem. Miért veszekedek azzal a lánnyal, akit rettenetesen szeretek és a kezét is meg akartam kérni. De Lilly mindenképp meg kell keresnem. Talán egy magán nyomozót kellene ráállítanom hogy, megtalálja őt. De jó lenne ismét magamhoz ölelni és beszélgetni vele. Sokkal jobb kedvem lenne most.

-          Na sikerült vele beszélned? Vagy legalább sikerült rábírni arra, hogy egyen valamit? – kérdezte a szobából kiviharzott lányt a Zayn fiú.

-          Ne is mond… én elmentem. Rátok bízom. De az tuti hogy valami nincs rendben vele.. – válaszolta El.

-          De hát ezzel mire akarsz célozni? – nézett fel Harry a laptopjából. Nagyon aggódott a legjobb barátjáért.

-          Arra hogy mióta ez a Lilly lány bejött az életébe engem kezd elhanyagolni. Őt akarja megtalálni minden áron. Így én kezdek feleslegessé válni..

-          Igen.. tudjátok én arra gondoltam, hogy felhívhatnánk egy pszichiátert.. – ajánlotta fel Liam.

-          Micsoda? – hökkent meg Harold. – Te komolyan gondoltad azt amit az előbb mondtál?

-          Igen, de ez szerintem is jó ötlet. – bólogatott a Calder lány.

-          Vagy legalább a tanácsát kérhetnénk ki.

-          Én ezt nem tartom jó ötletnek. – szólt közbe Niall. – Ha ezt megtudja akár örökre meg is utálhat minket.

-          Inkább legyen akkor depressziós? – állt fel Zayn.

-          Nem ezt mondtam, de akkor nem tudhatja, meg hogy kihez fordultunk.. – tanácsolta Eleanor.

-          Én ebből ki akarok maradni – emelte fel a kezét Hazza, meg fogta a notebookot és bement a szobájába.

*

Az este nagyon jól telt. A család nagyon kedves volt velem, és az egyik vendégszobát is megkaptam. Vacsora után családi képeket nézegettünk, sokat pityeregtem. Később az is kiderült, hogy anyáék hagytak ránk pénzt, ha netán történne velük valami. Így nekem is van egy kis kezdő tőkém a közös lakáshoz. Lefekvés előtt pedig családi videót néztünk. Austin és én volt olyan, amikor sokszor felnevettünk vagy csak annyit mondtunk: „Emlékszel?” Vagy, hogy „ Jéé, ilyen is volt?” Nagyon jó érzés volt vissza emlékezni és még anyákat is láttam. A videók után pedig elmentem zuhanyozni és befeküdtem az ágyamba.

Reggel úgy keltem fel mintha a tegnapot csak álmodtam volna. Megdörzsöltem a szememet és nem. Tényleg a valóságba vagyok. Megreggeliztem és össze készítettem a cuccomat, mivel a buszom délután 3kor indul, most pedig 11 óra van.

-          Jól aludtál? – kérdezte a nénikém.

-          Igen, nagyon szépen köszönök mindent. De most elmennék a temetőbe ha nem baj. Régen voltam kint náluk.

-          Rendben van kicsikém menjél csak. Ne vigyen el valamelyik fiú?

-          Nem köszönöm. Jót tesz nekem a séta és amúgy is nagyon régen voltam itthon. – Oda jött hozzám és jó szorosan megölelt és még egy puszit is adott.

Sokan voltak kint a temetőben. A virágboltban vettem egy virágcsokrot és két darab gyertyát. Szépen elhelyeztem a síron és leültem a mellette lévő padra. Először imádkoztam utána pedig hozzájuk beszéltem.

-          Látjátok? Megtaláltam a családomat és most boldog vagyok. Már csak a bátyuskám hiányzik. Ugye segítetek megtalálni őt?  Annyira hiányzik már. És még arra is szeretnélek megkérni titeket had, találkozzak ismét a fiúkkal. Bocsánatot szeretnék kérni Lou-tól, ami miatt úgy elrohantam előle. Anya, szerintetek is jó ötlet összeköltözni Austinnal? Mert tényleg nagyon szeretem ezt a srácot, és benne tejesen meg bízok és meg szeretném köszönni azt a pénzt, amit ránk hagytatok. Nagy szükségem van rá..

Sajnálom, de mennem kell.. Kérlek, maradjatok velem mindig és segítsétek az utamat. Nagyon szeretlek titeket.

Gyorsan haza mentem és már be is pakoltam készen létbe álltam, amikor beállított Austin.

-          Ugye el akartál tőlem búcsúzni mielőtt elmész? – tette csípőre a kezét.

-          Ha időben haza érsz igen, ha nem akkor sajnos nem. Megy a buszom Londonba és nem késhetem le.

-          Ejj, anya nem is mondta, hogy én, viszlek vissza?

-          Nem, nem voltam itthon. Kint voltam a temetőben anyáéknál.

-          Oh… értem.. – de gyere velem fel a szobámba, van egy kis meglepetésem számodra.

-          Meglepetés? Nekem? De hát miért? nincs születésnapom, se névnapom… - tényleg nem értettem miért kapok ajándékot.

-          De volt.. a 18. nem régen és vettem neked valamit.

-          De nem kellett volna.. ne butáskodj.

-          Gyere! – megfogta a kezemet és húzni kezdett a szobája felé. Ott lelökött az ágyra és kotorászni kezdett a szekrényébe.

-          Meg van. – Egy kis dobozt vett elő és egy fényképkeretet egy képpel. – Boldog szülinapot így utólag is. Azt- itt a dobozra mutatott- közösen kapod mindenkitől, gondoltuk szükséged lesz rá. Ezt pedig tőlem kapod, egy kis emlék.

Kibontottam a csomagot és elkerekedtek a szemeim. Egy telefon volt benne, egy olyan telefon amit én nem tudnék kifizetni abból a kis semmiségből amit Caro fizet nekem. És a képkeret is gyönyörű volt. Benne volt egy kiskori közös képünk. 4en voltunk rajta. Nath, Ő, én és a bátyja. Nagyon jó kép volt rólunk.

-          Ezt nem fogadhatom el. Nagyon drága lehetett és amúgy sem tudom hogy kell használni.

-          Egy felejtsd el hogy vissza adod mert különben megsértődök. Kettő 18 éves vagy, kell neked egy telefon, különben is akkor min beszélgethetnénk? Három megtanítalak rá. Nem nehéz.

-          De akkor is egy vagyon volt….

-          Nincs vita!

-          Akkor nagyon szépen köszönöm!

-          Ugyan nincs mit. Beírtam az összes telefonszámot, tettem fel képeket is rá és van rajta pár játék. Remélem, azért bele jössz a kezelésébe.

-          Reméljük. De gyere induljunk mert el fogok késni és akkor végem van Caroline-nál.

Mindenkitől szépen elbúcsúztam és megköszöntem az ajándékot. A nagyit jó szorosan magamhoz öleltem és megígértem neki hogy amikor tudok jönni fogok és meglátogatom. Útközben sokat beszéltünk és megbeszéltük a költözést is. Azt mondta hogy valamikor feljön Londonba és közösen elmegyünk megnézni a lakást.

Bevittük a cuccaimat a házba utána pedig a járdán búcsúzkodtunk, amikor valaki megköszörülte a torkát. 

-          Elnézést, de tovább szeretnék menni a járdán.. Elengednétek? – nagyos ismerős volt a hangja. Azonnal elengedtem az unokatesómat.

-          Harry?

-          Lilly?