31. rész – Kérlek gyere ide! Baj van ..

Sziasztok! 

hát meghoztam a következő részt.. Hát nem tudom.. nekem annyira nem tetszik.. sajnálom. :/

lassan itt az igazság ideje... :)

Jó olvasást :)

6-7 komi és új rész :)

Puszii :)

~ Zs.

-          Micsoda? Mit mondtál? fordult velem szembe a barátom. Szeméből riadtság tükröződött.

-          Jól hallottad.. – elsétáltam az ablakhoz és a távolba meredtem.. Nem mertem a szemébe nézni.

-          De mégis hogyan? Ez lehetetlen, hiszen alig 1 éve ismeritek egymást. Hogy lehettek mégis testvérek?

-          Emlékszel arra, hogy tavaly alig akartam az árvaházakba fellépni?  És hogy én is csak egy árva vagyok? Rémlik ez neked?

-          Hát persze. De .. jézusom.. – ebben a percben eshetett le neki mit is mondtam az előbb. Leült az ágyam szélére és engem fürkészett. – Szóval te mind végig tudtad, hogy ő a húgod, és nekünk csak meg sem említetted?

-          Nem, dehogy is! –ellenkeztem - Ez nem így van.. most tudtam meg. Vagyis a turnén..  amikor haza jöttem.. Ugye Lilly-nek megígértem, hogy megkeresem a bátyját.. és a nyomozó közölte velem a telefonban, hogy én vagyok az. Érted?

-          Persze hogy értem..

-          Áhh dehogy érted.. – ellöktem magamat az ablaktól - amikor megláttam, olyan furcsa érzésem volt. Belenéztem gyönyörű szemeibe mást láttam, mint a többiekébe. Olyan ismerős volt számomra.. A lepkék csak úgy repkedtek a hasamba én pedig félreértettem és azt hittem szerelmes vagyok belé. Dobtam a barátnőmet miatta, sőt még meg is csókoltam. A saját húgomat Liam.. Milyen ember vagyok én ha?

-          Honnan tudhattad volna, hogy ő az? Ez miatt ne okold magadat. – próbált javítani a helyzetemen, de nem sok sikerrel.

-          Kellett volna! Hiszen a bátyja vagyok. A szüleim tuti csalódtak bennem, hogy még vigyázni sem tudok rá.. – ismét elkezdtem sírni. Miért? Miért sírok mostanában ennyiszer? Mire jó ez? Csak a gyengeségemet mutatja..

-          Most mit akarsz tenni? El kell mondanod neki. Hiszen joga van tudni róla!

-          Nem! – letöröltem a kósza könnycseppeket és a szemébe néztem. – Nem fogja meg tudni Soha! Vagy legalább is nem most!

-          De miért? Nem lenne jobb, ha tudná az igazságot?

-          Nem. Mert most mellettem van, és bármikor pátyolgathatom.. de ha megtudja, talán megutál, és soha többet nem látom.. és abba jelen pillanatban belehalnék. Nem bírnám ki nélküle érted? Annyira hasonlít anyára.. mintha a klónja lenne, csak anyának barna haja volt nem szőke, de akkor is. A hangja, a nevetése, a viselkedése..

-          Jajj Louis.. nagy bajba fogsz te még kerülni, de én melletted állok. De jól fontold, meg mit teszel, hiszen ha csak halasztod, nemsokára végleg elveszíted őt..

*

Itt lenni a négy fal között és csak őrlődni, borzalmas. Nem bírom a bezártságot főleg nem most. Bárcsak jönne már Austin és elmehetnék innen. Minden percben azok a szemetek jutnak eszembe és az, amit velem műveltek. Akár hányszor lehunyom, a szememet csak azt az estét látom a szemem előtt. Borzasztó érzés, de mit tehetnék? Hiszen én csak egy áldozat vagyok. Reggel bent volt nálam a rendőrség és felvették a jegyző könyvet. Megígérték nekem, hogy elkapják azokat a barmokat, és börtönbe fognak kerülni. Remélem is. Az, amit tettek velem leírhatatlan. Miért mindig engem ér a rossz? Mit tettem én, amiért ennyit kell bűnhődnöm? Ha? Tudja erre valaki a választ?

Nemsokára megérkezik értem az uncsitesóm és már mehetünk is a nagyikámhoz.  

A baleset után édesanyám édesanyja sajnos itt hagyott minket, mivel már túl sok volt a szívének ez a katasztrófa. Nagyon közel volt hozzám.. Így amikor meg tudtam már végképp senkivel sem akartam beszélni. Nagyon hiányzik ő is. Most apa anyukájához megyek. Annyira  régen láttam már őt is, hogy az leírhatatlan. Kiskoromban rengetegszer volt velünk, annyira szerettünk. Volt, amikor több hétig velünk élt, hiszen apáék rengeteget utaztak és nem mindig vittek magukkal. Még szerencse hogy ő van nekem a nagybátyámékkal együtt. Ha ők sem lennének, nem tudom, mi lenne most velem, sőt még azt sem tudom, hogy hol lennék most. Talán már fent a fellegekben..

A kocsiban ülve figyeltem a számomra ismerős utat. Előtörnek a rég emlékek, annál a rohadt útkereszteződésnél ráordítottam Austinra.

-          Vigyázz!

-          Mi a baj? Megijesztettél. – egyből a fékre taposott.

-          Itt haltak meg.. és félek, hogy valami baj lesz. Könyörgöm, nézz, körül mielőtt áthajtasz.

-          Nyugodj meg. Nem jön semmi. Körbe néztem már..

-          Sajnálom.. csak tudod, nagyon félek.. és mindig magam előtt látom ahogy az a kamion belénk hajt.

-          Nem kell.. Itt vagyunk neked. – amikor odaértünk a házhoz mélyen a szemébe néztem. – Biztos nem akarsz haza jönni? Sokkal jobb lenne, ha velem lennél.

-          Biztos.. Kell egy kis klímaváltozás. És szeretnék egy kis időt a nagyival tölteni..

-          Értem.. nem tudom, hogy haza jövök-e karácsonyra mivel sajnos sok a munka. De a szilvesztert szigorúan Londonban kell töltened. És nincs apelláta. Értetted? – mosolygott.

-          Hát persze.. akkor 31.én délelőtt érkezem. Légy jó – odahajoltam hozzá és egy puszit adtam az arcára.

-          Te is és tényleg vigyázz magadra. Ne őrlődj, kapcsolj ki. Rendben?

-          Próbálok.. Jah és Austin, kérlek, ne mond el a srácoknak hol vagyok. Csak annyit hogy elutaztam.. Nem szeretném, ha zavarnának..

-          Senkinek se szóljak? Még Louis-nak sem? – tette fel a következő kérdést.

-          Még neki sem.

-          Rendben. -  bólintott megértően.

-          Köszönöm. Tényleg.

-          Nincs mit. De tényleg tudd, hogy azok a srácok nagyon szeretnek téged és szeretnének megvédeni. Szóval, ha bármi van, vagy csak társaságra van szükséged.. mi mindig ott leszünk neked. Rendben?

-          Tudom. Ideje mennem. Vigyázz magadra haza fele és kérlek, hívj ha haza értél. Rendben?

-          Értettem. Puszilom a nagyit és mond meg neki, hogy sajnálom hogy nem tudtam bemenni de sietnem kell..

-          Okés. Sziia. – kiszálltam a kocsiból és becsaptam magam mögött az ajtót. Ez alatt a 2 hét alatt meg fog változni az életem. Kizárom Niall-t a szívemből, bármennyire is fáj, de muszáj. Új életet fogok kezdeni. Viszlát régi élet.. helló új kezdet. 

Megfogtam a bőröndjeimet és elindultam az ajtó felé. Kétszer csöngettem majd egy idősasszony nyitott nekem ajtót. Az az idősasszony, akit én annyira szeretek.

-          Nagyi! – borultam a nyakába.

-          Kicsim! Annyira hiányoztál.

-          Te is nekem, egyetlen nagyikám.

-          Gyere be, ne kint fagyoskodj. – tessékelt be a lakásba. Szemeimmel teljesen végigpásztáztam őt. Arcán meg-megjelentek az öregedés jelei, apró ráncok a kezén, csodaszép mosoly. Igen ő az én egyetlen és utánozhatatlan nagyim.

Miután közösen feldíszítettük a karácsonyfát elővettük a régi fotó albumot és fellapoztuk. Olyan nagyon jó volt a régi emlékeket viszont látni, azt a boldog családot.

-          És erre emlékszel? –kérdezte mosolyogva.

-          Nem.. ez hol volt? Ijj milyen picik voltunk itt. – mind az 5en rajta voltunk valami tengernél lehettünk, mert vízben álltunk és különféle vicces fejeket vágtunk.

-          Ez még Magyarországon készült. Nagyon jól éreztétek magatokat Nath-el.

-          És ez? – nevettem fel.

-          Ez a bátyád születésnapján volt. Meglökted pont akkor, amikor hozták a tortát és ő sikeresen belefejelt. – vicces kép, pont elkapták a lényeget. Közösen nevettünk ezen a fotón.

-          Utána sokáig ezzel cukkolták a srácok. – emlékezett vissza.

-          Hiányoznak anyáék.. – megpillantottam egy olyan képet, amin ketten voltak és egymást ölelték. Olyan boldognak látszódtak.

-          Nekem is kincsem. De ez az élet rendje. Kívánom azt, hogy Nath-el összehozzon a sors és együtt lehessetek. Tudod, érzem, hogy nekem nincs már sok hátra, így kérlek, azért gondolj rám. Légy mindig nagyon vidám és mindig csak előre nézz. Ne érdekeljenek mások kritikái. És ha megtalál, a szerelem ne halazd el semmilyen butaság miatt. Rendben?  

-          Ne beszél butaságokat nagyi. Sokáig fogsz élni.

-          Én nem így érzem drágaságom.. és tudod, amit én érzek, az néha beválik.

-          Szeretlek te butuska.. – odahajoltam hozzá és szorosan magamhoz öleltem.

-          Mami kell valami a boltból? – kiabáltam be a nappaliba, ahol éppen tévét nézett kedvenc karosszékébe.

-          Nem drágám. Minden van itthon.

-          Rendben, minden rendben? Jól érzed magadat?

-          Persze.. csak egy kicsit fáradt vagyok. Lehet, hogy szunyókálok egy kicsit.

-          Rendicsek. Akkor majd jövök, van egy kis elintézni valóm. Sietek. Szeretlek.

-          Szeretlek kis unokám. – búcsúzott el. Még utoljára rám mosolygott.

Hihetetlen hogy már eltelt 8 nap. Csak úgy repül az idő. Ma jött el az a nap, hogy megválok szőke tincseimtől és egy új stílust vegyek fel. Talán ez egy álca lesz, ki tudja? Lényeg hogy a régi Lilly, akit megbántottak, meggyötörtek, magára hagytak ma eltűnik a világ szeme elől.. Ezalatt a pár nap alatt sok mindent megtanultam. A nagyi sokat mesélt nekem arról, hogy anya és apa hogyan találkoztak, miként derült ki hogy eljegyezték egymást. Az egész titokban történt, mert anya szülei nem engedélyezték a házasságot. Már találtak neki egy olyan embert, akivel össze akarták házasítani. De ők makacsok voltak és megszöktek, és egy kisvárosban összeházasodtak. Így senki sem tudta őket elválasztani. Ez olyan aranyos. Vagy nem? Harcoltak a szerelmükért és nem hagyták csak úgy a semmibe dobni. Ha eddig nem tiszteltem volna őket, most megtenném. A nagyi azt is elmesélte milyen boldogok voltak, amikor mi megszülettünk. Szerették volna, ha mind ketten boldogan nőnénk fel, egymás mellett. Egymásra támaszkodva. Ez sajnos nem jött össze. Egyedül voltam, mint a kisujjam. De most itt van nekem ő, aki erőt ad. Az egyik este átmentem a szobájába és odabújtam hozzá. Őt nem zavarta, a mellkasához bújtam és dúdolt nekem. Így aludtunk el.

Most pedig itt állok egy fodrászüzlet előtt. Biztos, hogy ezt akarom? Jó ötlet ez? Mit fognak szólni a többiek? Nem érdekel. Mit érdekel engem mások véleménye? Beléptem az üzletbe és megkerestem azt a fodrászt, akivel az időpontomat egyeztettem. Amikor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a kezébe vegye az ollót.

-          Biztos vagy benne hogy le akarod vágatni? – mély levegőt vettem. És jól átgondoltam a válaszát.

-          Igen. Szeretném, ha levágnád. Kb. eddig. – mutattam a vállamra. A derékig érő hajamnak most mondtam búcsút és nem is aggódok. Aki szeret így is el fog fogadni, bárhogy nézek ki.

-          Phú.. bátor vagy. Én nem válnék meg az ilyen szép hajamtól. – mosolygott és elkezdte vágni a hajamat. – Ugye tudod, hogy ha változtatsz a hajadon az egy új élet kezdete?

-          Igen. tudom. – mosolyogtam. Figyeltem, ahogy szépen fokozatosan tűnik el szőke hajkoronám. Nem bánom, ideje volt már. Aztán következett a festés. Hosszú folyamat volt, de addig is beszélgettem a fiatal lánnyal és olvastam különféle újságokat. Az egyiknek éppen a srácok voltak a címlapján, miszerint Januárban Afrikába utaznak pár napra jótékonykodni. Egy biztos nemes lelkük van, ezt mindig is tudtam. Hosszú ideig néztem az újságot. Szemem elidőzött az egyetlen szőke csapattagra. Hiányzik a hangja a közelsége, a nevetése.. az egész lénye. Istenem Niall miért kellett ez neked? Nem értelek..

-          Köszönöm szépen. – miután belenéztem a tükörbe egy másik Lilly-t láttam viszont. Tetszett az a kép, amit láttam.

-          Jól áll ez a szín.

-          Köszi.

Miután kifizettem a fodrászt elindultam gyorsan bevásárolni majd haza fele indultam. Sokkal felszabadultan mentem az utcán.  Ezen túl nem fogok azokra a mocskokra gondolni. Sokkal többet fogok a zenével foglalkozni és a sulival. Hiszen szeretnék a szakmában elhelyezkedni.

Amikor hazaértem ledobtam a kulcsokat a helyükre, a szatyrokat a konyhába tettem majd levetkőztem.

-          Nagyi! Megjöttem! Merre vagy? – a tv hangját hallottam a nappaliból. Biztos elaludt, olyan nagy csend volt. Oda sétáltam hozzá és tényleg aludt. Megsimítottam az arcát.  – Nagyi kelj fel, ne itt aludj! – nem válaszolt. Rázogattam, de nem ébredt.

-          Könyörgöm, kelj fel. Kérlek, ne szórakozz velem. Nagyi, kérlek, kelj fel. Nem.. – lerogytam elé és zokogtam. Tényleg aludt, csakhogy már többé nem kel fel. Istenem.. miért hagytál te is itt? Miért tetted ezt velem? Elővettem a telefonomat és bepötyögtem a nagybátyám számát..

-          Halló. – szólt bele kedvesen,

-          Bácsikám.. – zokogtam. – Kérlek, gyere ide! Baj van….