32. rész - Temetés és a nagy titkok leleplezése..

Háát sziasztok!

Eljött az igazság pillanata.. Ez a rész nem a legvidámabb részek közé tartozik de sajnos kell egy ilyen is.. 

Remélem ez azért érdekesebb lesz mint az előző rész és sokkal többen jeleztek vissza :)

Jó olvasást :)

Puszi :)

~Zs.

„ Csillagok közt él már, angyalok közt jár, ott, ahol csendből épül vár, s igaz lélekre az Isten vigyáz már.”

Egy temetést megszervezni borzalmas.. Főleg egy olyan emberét, akit rettenetesen szeretsz és nem szeretted volna elveszíteni. Fogalmam sem volt, hogy álljak hozzá ehhez az egészhez. Mit kellene az újságba meghirdetni? Hova legyen eltemetve? Kiket hívjak meg? Legyen halotti tor?

Itt ülni abba a konyhába, amibe egykor vele ültél és felesleges dolgokról fecserésztetek nagyon fura érzés. A nagybátyám kérte, hogy tartsak velük és költözzek oda hozzájuk. De én egyenesen megtagadtam ezt a gesztust. Miért? Mert az utolsó napokban is vele akartam lenni. Érezni parfümjének az illatát, abban a szobában aludni, amibe egykor ő feküdt, a képeket nézegetni.. emlékezni rá.

Jessica néni segített a temetést rendezni, mert egyedül képtelen lettem volna rá. Amikor eljutottam arra a pontra, hogy közöljem Austin-nal a borzalmas hírt, elmentem a közeli parkba ahova annyit jártunk. Összeszedtem minden gondolatomat és kezembe vettem a telefonomat. Kicsörgött. És felvette valaki. De nem az ő hangja csendült fel…

-          Sziia Lilly !– szólt bele harsányan Louis. - Hogy vagy?

-          Lou kérlek, add Austint – szóltam bele elfojtott hangom. Nem akartam, hogy tudja milyen borzalmas napokat élek.

-          Adom. De mi van veled? Minden rendben van? – hangja vidámból egészen más kerékvágásba került.

-          Persze.. – szememből kibuggyant egy könny és már nem tudtam visszatartani zokogtam a telefonba.

-          Jézus Lilly. Te sírsz? Mi történt? – hangja feszült lett.

-          Kérlek, add oda neki a telefont. – könyörögtem neki.

-          Csak akkor, ha elmondod, miért sírsz és egyáltalán hol vagy? Oda megyek hozzád. Kérlek, áruld el.

-          Kivel beszélsz? – hallottam a távolban az unokatesóm hangját.

-          Lilly-vel.. de valami baja van.. Austin.. zokog..

-          Lilly! Mi történt? – hallottam aggodalmas hangját.

-          Austin.. kérlek, ahogy tudsz, gyere ide. Szükségem van rád.. – még mindig zokogok. Olyan borzalmas ez az egész..

-          Azonnal megyek, de mi történt? Bántott valaki?

-          A nagyi.. – nem tudtam befejezni a mondandómat.

-          Mi történt vele? Kérlek.. ne harapófogóval kelljen kihúznom belőled..

-          Ne kérd azt, hogy kimondjam.. mert egyszerűen nem megy.

-          Ugye nem.. – éreztem a hangján hogy eljutott az agyáig minden egyes szó. – Azonnal indulok. Kérlek, ne csinálj semmilyen hülyeséget. Kérlek.

-          Rendben.. csak siess, könyörgöm.. Szükségem van rád..

Azóta Austin nem mozdul mellőlem. Kérte tőlem, hogy semmilyen hülyeséget ne tegyek magammal, mert azzal nem lenne jobb. Tudom.. de egyszerűen nem tudok mit tenni..  Hiányzik harsány nevetése, a mosolya, ahogyan a ráncai egyvonalban húzódnak fel a homlokán és azok a közös esték.. Az utolsó napokban rengeteget beszéltünk. Elmeséltem neki mi történt Niall-el. Azt kérte tőlem, hogy bocsássak meg neki.. Senkinek sem lenne jó, ha mind a ketten szenvednénk. Talán tényleg ez lenne a tökéletes megoldás? Vagy maradok ilyen makacs és nem bocsátok meg neki? Nem tudom.. De az már biztos, hogy a temetés után visszamegyek Londonba.. egyszerűen nincs bennem annyi kurázsi, hogy itt maradjak, és még jobban szenvedjek.. És a sulit sem hanyagolhatom sokáig..

A minap amikor a nagyi ágyán ágyneműt akartam húzni kezembe akadt a levél. Az Ő írása, bárhol megismerem. És az én nevem volt ráírva. Képtelen vagyok kinyitni, mi van, ha valami olyasmit tartalmaz, ami számomra sokkoló lenne? Kimentem a konyhába és a kezem között forgattam. Mi lenne az ésszerű? Hisz nekem címezte a búcsúlevelét. Röpke pillanatomban felbontottam és olvasni kezdtem a gyöngybetűkkel írt levelet.

Drága Lilly!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek melletted. Az elmúlt napokban már éreztem, hogy nincs sok hátra. De szeretnék tőled méltósággal elbúcsúzni.

Olyan régen elveszítettelek titeket, és amikor megtaláltatok engem nagyon boldog lettem. Reménykedtem abban, hogy talán egyszer ismét egy család lehetünk. Amikor a szüleid meghaltak az egész családot sújtotta a hír. Nem tudtunk mit tegyünk. Mire észbe kaptunk, már Nath-et elvitték téged pedig nem találtunk. Annyira sajnálom édesem, nem így akartuk.

Annyi mindent el akartam neked mesélni, de sajnos nem adatott meg nekünk. Amióta itt vagy velem, minden megváltozott. Életet vittél az életembe, a nevetésed, a beszélgetéseink.. Köszönöm, hogy itt voltál nekem.

Tudod, van egy titok, amit nem szabadna neked elárulnom, de úgy éreztem, hogy nem vihetem sírba ezt a titkot. Talán 2 hónapja meglátogatott egy fiatalember. Először nem tudtam mit akar. De amikor elkezdtünk beszélgetni felfedte magát. Ő volt az kincsem. Nath eljött hozzám. Él még. Ne add fel a reményt, hiszen a közeledben van. A fiú nagyon szeret téged, de egyszerűen nem bírja elmondani neked az igazat, hiszen fél, hogy megutálod. Nagyon kedves és szerethető fiatalember lett belőle. Az örökbe fogadó családja nagyon jól bántak vele. Annyira örülök, hogy mind a kettőtöknek ilyen jó sora lett.

Remélem, egyszer összehoz titeket a sors és vigyáztok egymásra. Ha majd megtudod, hogy ki ő, kérlek, ne utáld meg, mert az neked sem tenne jót.

Kicsim amit Niall-ről mondtam neked azt fogadd meg. Nagyon szereted őt, és ahogy elmondtad ő is szeret téged. Csak volt ez a kis baleset. Ne veszítsd el a szerelmét. Tudom, nagyon fáj az, ami történt, de ne add fel. Keresd a boldogságodat és ne taszítsd el a fiú szerelmét. Legyetek nagyon boldogok.

Vigyázz magadra és mindig a helyes utat járd!

Szerető nagymamád :)

Kezeim remegnek.. Köpni, nyelni nem tudok.. Hogy érti azt, hogy itt volt nála és beszélgettek.. az lehetetlen. Miért? Miért nem árulta el nekem? Miért kell őrlődnöm?

-          Austin! – kiabáltam unokatesóm után. Valahol a lakásban van és próbálja összepakolni a nagyi cuccait..

-          Mi történt? – rohant be a konyhába. – Mi az a kezedben?

-          Tudta. Érted? – álltam vele szembe. – Itt volt nála a bátyám. Azt írta, hogy a közelemben van, csak nem akarja elmondani nekem. Érted? Magával vitte a sírba a nevét. Istenem.. – elkezdtem zokogni. A héten többet sírtam, mint életemben bármikor. És az életemben nem keveset sírtam.

-          Honnan veszed? – kérdezte zaklatottan. Olyan fura volt.

-          A nagyi írt egy búcsúlevelet. Meg kell találnom érted? Muszáj.. Most hogy tudom, hogy él nem fogom elengedni.

ajánlott zene : RascalFlatts Why

-          Készen állsz? Mehetünk? – kopogott be az ajtón Austin. A tükör előtt álltam és elnyűtt a ábrázatomat néztem.

-          Készen lehet erre állni? – nyögtem fel? Napok óta alig alszok, a szemei ki vannak sírva.  Talán erre céloztak, hogy erősnek kell lennem és ne adjam fel a reményt.. Könnyen mondják..

-          Tudom hülye kérdés volt. Sajnálom. Gyere apáék lent várnak minket. Indulnunk kell.

-          Megyek már..- utolsó pillantást vettem az egyik mostanában készült közös képünkre és belecsúsztattam a táskámba. Azt akarom, hogy velem legyen..

-          Felkészültem arra, hogy méltó kép búcsúztassalak el hőn szeretett nagyikám.. – letöröltem egy kósza könnycseppet aarcomról és elindultam a lent várakozó családtagjaimra. A kocsiban síri csend uralkodott. Senki sem szólt egy szót sem. Talán így volt a legjobb. Felesleges lett volna felesleges dolgokról cseverészni még akkor is, ha csak elterelésképp kerülnek terítékre a különbnél különbkérdések. Amikor a kocsi begurult a templom parkolójába furcsa görcs keletkezett a gyomromba. Minden rendben lesz bíztattam magamat. Tényleg így gondolom? Ha most eltemetjük jobb lesz? Könnyebb lesz elfelejteni? Ez az egész egy hatalmas hazugság.. Az emberek ezzel csak magukat akarják nyugtatni.. Szép lassan végig botorkáltunk a templomban hogy elfoglalhassuk a helyünket. Annyi ember eljött, hogy elbúcsúztassa. Nem volt ő egy borzalmas ember, sőt nála aranyosabb és segítőkészebb embert nem látott még a jó Isten. Mindenkinek hiányozni fog..  

A pap elkezdte a szertartást. Olyan szép volt. Méltó hozzá.

-          És most hallgassuk meg Lilien King búcsúbeszédét. – szólított fel a pap a pódiumra. Képes vagyok rá? – Gyere. – szépen lassan elindultam, és közben összeszedtem a gondolataimat. Gyomrom még kisebbre zsugorodott és még a hányinger is rám tört.

-          Phúú.. Rendben. – vettem egy mély levegőt és próbáltam nem elsírni magamat. Meg kell tennem, hiszen ez az én utolsó búcsúm tőle. Végignéztem az ittlévőkön és elkezdtem– Kedves Rokonok, Barátok és Ismerősök! Sajnos elvesztettünk egy olyan embert, akit mindenki szeretett és ő is viszont szeretett mindenkit. Egy édesanyát, egy nagymamát, egy gyermeket, egy testvért, egy barátot.. A mi szeretett nagyinkat. Amikor a bácsikám felkért, hogy mondjam, el a búcsúbeszédet fogalmam sem volt mit mondhatnék..Nagy fájdalom van a szívemben. Annyi jó dolog jut eszembe róla.. Először is mindenekelőtt köszönöm, hogy megtisztelnek bennünket jelenlétükkel, segítőkészségükkel, szeretetükkel. És nemcsak azért vagyok hálás, hogy most itt vannak velünk, hanem azért is, mert folyamatosan velünk voltak az elmúlt hetekben, hónapokban. Annyira szomorú dolog hogy a család egy ilyen fájdalmas napon gyűlik össze, és nem egy boldog és vidám napon. Elgondolkoztam azon, hogy milyen ember is volt a mamám. Kedves, segítőkész, jó szívű, barátságos asszony volt. Emlékszem sokszor volt nálunk, anyának is rengeteget segített. Amikor betegek voltunk készségesen jött hozzánk és vigyázott ránk. Annyi szép mesét mesélt nekünk, amit a mai napig nem felejtek el. Sajnálom, hogy nem lehettünk többet együtt. Ezen az utolsó együtt töltött héten annyi mindent tanultam tőled, amit, soha de soha nem fogok elfelejteni. – sajnos előtört belőlem a megmagyarázhatatlan zokogás. De folytattam a beszédet nem hagyhattam abba. Most nem - Rengeteg dolgot hagytál magad után, amit nem fogok soha sem meg tudni, lezáratlan kérdések, akikre kiadnak nekem választ? A sorstól ez egy igazságtalan döntés volt. Miért hagytál magamra? Te még megérdemelted volna az életet.. Remélem végig követed a sorsomat és mindig mellettem leszel a nehéz döntésekben is. Ha találkozol, anyáékkal mond meg nekik, hogy nagyon szeretem őket és rettenetesen hiányoznak.

 Mindezekre tekintettel szeretném javasolni, hogy higgyük: most nem a véghez érkeztünk el, hanem valami újnak a kezdetéhez. Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor meghallunk egy csábító, messzeségbe invitáló hangot a ködös távolból. A nagyikám ezt a hívást most hallotta meg: az invitálást egy új útra, amelyen nincsen nyom vagy kitaposott ösvény. Biztosíthatjuk őt arról, hogy az úton nem lesz magányos, mert tudja: minden pillanatunkban mellette vagyunk, amiképpen ő is mimellettünk. 

Kedves Mama, Anya, Feleség, Sógornő, Barát, Kolléga, Szomszéd! Kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra. Örökké szeretni fogunk és soha nem feledünk el Téged.  Mindent köszönünk Neked, amit a földi életben kaptunk tőled és remélem hogy a másvilágon is kamatoztatni fogod.

Miután befejeztem a beszédemet lebotorkáltam a helyemre és leültem az unokatesóm mellé, aki bátorítás képpen megszorította a kezemet.

-          Ügyes voltál. Büszke vagyok rád. – suttogta a fülembe, én pedig megráztam a fejemet. Itt az idő, hogy elbúcsúzzak tőle, de nem megy nekem nem. Ott álltunk és vártuk, hogy a pap befejezze a beszédét. Végezte után ahogy egyre lejjebb került a koporsó egyre jobban fájt a nagymamám hiánya. Mi lesz velem, időkkel később? A sírnál már csak én rám vártak, hogy bedobjam a kezemben szorongatott fehér rózsát. Szépen lassan oda sétáltam és megálltam. Megtöröltem könny áztatott arcomat és lenéztem. Néztem a gyönyörű fekete koporsót, amibe Ő fekszik. Amibe nagyon mélyen alszik.

-          Esküszöm, soha nem felejtelek el. A gyerekeimnek, sőt még az unokáimnak is mesélni fogok rólad, rólatok.  – bedobtam a virágot és visszamentem a helyemre.

Miután az összes jelenlévő végső búcsút vett és részvétet nyilvánított nekünk ott hagyott minket. Már csak egyedül álltam ott. Szeretett családtagjaim sírja előtt. Zokogtam. Menthetetlenül sírtam.

-          Miért hagytatok magamra? Miért? – kérdeztem tőlük, de tudtam, hogy választ nem kaphatok. – Annyira hiányoztok édes istenem. Nagyi azt mondtad nekem, hogy a bátyám a közelemben van és vigyáz rám. Azt már miért nem írtad meg nekem, hogy ki az? Most lenne rá a legnagyobb szükségem. – lerogytam a földkupacra és sírtam. Nem akartam itt hagyni őket. Velük akarok lenni. Ott fent.

-          Lilly kérlek, állj fel. – fogott meg egy erős kéz és felhúzott a földről.

-          Austin nekem ez nem megy. Annyira hiányoznak.. Engem mindenki magamra hagy miért? Mit ártottam én a Teremtőnek hogy ezt tegye velem?

-          Ne beszélj butaságokat.. Ez így jött ki sajnos, ez így van megírva. – próbált nyugtatni.

-          De te ugye nem hagysz magamra? Soha..? – mélyen a szemébe néztem és szinte könyörögtem a válaszáért.

-          Soha.. én mindig mellette leszek bármikor és bármi is történjék veled. Esküszöm.. – jó szorosan megához ölet és egy puszit nyomott a fejemre.

*

Úja itthon lenni fura. A régi ágyamba aludni.. Kértem Austint ne szóljon a fiúknak, hogy itthon vagyok. Még ne. És a temetésről sem. Nem szeretném, hogy sajnáljanak. Nincs szükségem senkinek a sajnálatára. Austin és én a nappaliban ültünk és régi videókat nézegettünk. 1 hét telt el. Próbálom magamat túltenni a dolgokon, de azért nehéz.

-          Jézus erre nem is emlékeztem. – nevettem fel. – Ez mikori?

-          Nem emlékszel? Éppen a születésnapotok ünnepeltétek Jassie-vel. De összevesztetek melyikőtök üljön először a pónira. És elkezdtétek kergetni egymást. Így estetek bele a medencébe a buli közepén. Mindenkire a frászt hoztátok.

-          Jézusom.. De amúgy a húgod miért utál engem? Ezt máig sem értem.. – tűnődtem el. Amikor találkoztunk is olyan ellenséges volt velem.

-          Nem tudom. Talán azért mert ő volt a legkisebb még sem vele foglalkozta a legtöbbet, hanem veled.. Amúgy őrületesen jó a hajad.

-          Tényleg? – kuncogtam fel. – Amikor először láttad nem ezt mondtad.

-          Jól van, na. Először sokkot kaptam Nem tudtam hova tűntek szőke tincseid. De így megszokva nagyon baró. Jó döntés volt..

-          Köszi. Elmegyek mosdóba, addig dobj be még egy popcornt hogy legyen mit ennünk.

-          Rendben. Siess!

*

Míg Lilly elment a mosdóba elgondolkoztam. Vajon mikor derül ki hogy valóban ki is a testvére? Nincs már messze az igazság. Hiszen a nagyi már rávezette az igazságra. ÉS ha kiderül Lou vagy Nath nem is tudom, hogy hívjam nagy bajba lesz. És félek, hogy én is. Hogy eltitkoltam Lilly elől az igazat. Istenem.. Szegény annyi mindenen ment keresztül, mekkora teher lesz számára, amikor megtudja. Vajon hogy fogja fogadni?

Mélázásomból a csengő hangja zavart fel.

-          Nyitom! – kiabáltam. Kezemmel lenyomtam a kilincset és nagyon elcsodálkoztam. – Louis te mit keresel itt?

-          Miért nem vetted fel az átkozott telefont? – berontott a nappaliba és idegesen rám nézett.

-          Neked is, szia. Figyelj most nem a legalkalmasabb.. – ráztam a fejemet.

-          Nem érdekel. Múltkor szó nélkül pakoltál össze és rohantál el itthonról amikor Lilly telefonált mi történt vele?

-          Sajnálom Lou nem mondhatom el. Megígértem neki.

-          Nem érdekel tudnom, kell. – hangja egyre magasabb lett. – És hol van most? Miért menekült el egy szó nélkül?

-          Csak ne ordibálj. Nem ketten vagyunk itthon. – böktem a mosdó felé.

-          Ó bocs.. látom moziztál valakivel.. – zavarodott volt. – Kérlek, mond el.. napok óta nem alszok rendesen. Nem tudom miért sírt a húgom. Kérlek, áruld el mi történt Lillyvel ami így felzaklatta.

-          Tessék? – mind ketten egy zaklatott arc felé fordultunk, amiről semmit se lehetett leolvasni.

-          Lilly.. – Louis hangja elakadt…