33. rész – Bárcsak ne te lennél a bátyám!

Húú.. hát mit is írhatnék.. Örülök hogy az előző rész tetszett nektek. Egy nehéz heten vagyok túl, de remélem azért nem bánjátok hogy most hozok részt nektek. 

Nagyon hálás vagyok hogy ennyien követitek az eseményeket :)

Nem tudom mennyire fog tetszeni ez a rész, de tényleg mindent megtenni hogy jó legyen ;)

Csajok Boldog Nőnapot nektek ;) 

Jó olvasást  :)

És légyszi komizzatok :))

Puszi

~ Zs.

Jó is itt lenni meg nem is. Austin mindent megtesz azért hogy jól érezzem magamat.. De olyan nagyon nehéz. Nehéz lesz mindent előröl kezdeni,de úgy érzem sikerülni fog. Hiszen erős vagyok. És ha meg találnám őt is még erősebb lennék…

Miután végeztem a fürdőszobában érdekes hangok szűrődtek ki a nappaliból. Elindultam a hang irányába és nagy meglepetésemre Louis és Austin vitatkoztak. Az elhangzottak számomra sokként értek. Hogy értette azt, hogy én vagyok a húga? Nem.. Ez nem lehet. A torkomban dobogott a vér.. Hirtelen felindulásból szólaltam meg.

-          Tessék? – mind ketten felém fordultak. A hangom halovány mégis dühös volt..

-          Lilly.. – Louis hangja elakadt, csillogó szemekkel nézett rám..

-          Jól hallottam? – kérdeztem tőlük szaggatottan. De egyik sem válaszolt, hanem a földet pásztázta. – Nem hallottátok? Válaszoljatok már az istenért!

-          Igen jól hallottad. – Austin felnézett és a szembe nézett, Louis pedig ijedten kapta rá a tekintetét. Ezt nem tudom elhinni. Tényleg lehetséges, hogy ő lenne a bátyám? De ő Tomlinson, nem King. 

-          Nath! – odarohantam hozzá, és zokogva öleltem magamhoz. Erős karjaival magához húzott. Éreztem, hogy ő is könnyezik. Fejét a vállamra helyezte és percekig így álltunk. Istenem! Végre megtaláltam a bátyámat, végre normális családom lehet.. De egyik percről a másikra düh öntött el. Megmagyarázhatatlan az egész viselkedésem..

-          Mióta tudod? – kérdeztem zaklatottan.

-          Lilly tudod ez egész nagyon macerás.. – terelte a témát.

-          Azt kérdeztem mióta tudod! – hangszínem egyre feljebb emelkedett. – Válaszolj!

-          Október óta.. – hangja megsemmisítő volt. Tehát..az.. több mint 2 hónapja tudja, és titkolta előlem. Hihetetlen.. Nagy hirtelenségben lekevertem neki egy pofont.

-          Lilly kérlek.. hallgass meg. – könyörgött nekem.

-          Te.. te.. több mint 2 hónapja titkolod előlem az igazságot?  Louis tudod mit jelent ez? – szememből ismét könnyzuhatag tódult ki.

-          Figyelj.. - kezemért nyúlt, de én elhúztam onnan.

-          El sem tudod képzelni, hogy min mentem keresztül. Az árvaházban tudod hányszor csúfoltak ki? Tudod hányszor vették el a játékaimat és hányszor húzkodták meg a hajamat? Amikor a másik árvaházba kerültem kicsit megnyugvásra találtam, de ott is kiközösítettek. Minden percemet a könyvtárban töltöttem messze a többi gyerektől. Tudod hányszor néztek engem flúgosnak? Hányszor nevetteki, amikor arról álmodoztam hogy egyszer újra a családommal leszek? Boldogtalan voltam egészen addig, míg meg nem találtam az igazi barátaimat. ÉS hol voltál akkor, amikor azok a barmok megtámadtak, ha?

-          Én beakartam menni de Austin senkit sem engedett be. Rettenetesen szíven ütött az, ami veled történt, de mit tehettem volna?

-          Ha szeretsz annyira, akkor bejöttél volna a tiltása ellenére is…És akkor merre jártál amikor a nagyi meghalt és egyedül kellett szenvednem? Nem volt mellettem a bátyám, akire kiskoromban annyiszor fenéztem.. – már zokogtam. – Nem ültél mellettem a szertartáson, nem szorítottad a kezemet amikor leeresztették a koporsót. Tudod milyen gyötrelmeket mentem keresztül?

-          A.. nagyi..meghalt? – dadogott. Ha eddig hulla fehér volt az arca most még rosszabbul nézett ki.

-          Igen.. tudod milyen érzés volt, amikor haza értem és többet nem mosolygott, hanem tehetetlenül ült a kis karosszékében? Elárulom neked borzalmas.. – szinte már ordibáltam vele. Lehet, hogy szívtelen voltam, de ez az igazság.. A nehéz pillanatokban soha sem volt velem..

-          De.. én nem tudtam, hogy ez történt.. honnan kellett volna tudnom? – nézett rám zavartan és kezdte felemelni a hangszínét.

-          Azt bezzeg tudtad, hogy hol lakik és beszéltél vele. – vágtam hozzá mire rémülten nézett rám.

-          De.. ezt honnan tudod?

-          A nagyi megírta a búcsú levelében, de ne aggódj a te nevedet nem említette…. Tudod, amikor megláttalak azon a koncerten és énekeltünk nagyon boldog voltam. Felkeltettél bennem valami megmagyarázhatatlan érzést. És azt gondoltam bárcsak ilyen bátyám lehetne..  Ilyen vicces, okos, magabiztos. Elképzeltem hogy milyen lehet Nath, és rád formáztam. De most.. bárcsak ne te lennél a bátyám! Utállak! Utállak, mert eltitkoltad az igazságot és hagytál vesződni, hogy soha nem találom meg a bátyámat. Utállak, mert magamra hagytál! Utálom magamat, azért mert megtudtam az igazságot. Felejts el Louis! – ordítottam a képébe.

-          Könyörgöm, ne mond ezt.. – zokogott most már ő is. De nem hallgattam meg. Felkaptam a kabátomat és rohantam, ahogy a lábam vitt. Nem bírom feldolgozni a tényeket. Miért így tudtam meg? Miért nem ő mondta el? Ha nem hallom meg vajon mikor tudom meg? Soha? ÉS Austin? Ő is tudta az egészet és egy szót sem szólt. Egy eldugott parkban jártam, leültem egy fa tövébe és menthetetlenül zokogtam.. Kiskorom óta arra vágyok, hogy egyszer újra láthassam. És most? Itt állok és zokogok, nem hogy vele lennék. Miért? Mert hazudott, becsapott… elgondolkoztam a közös élményeken. Egyszerűen a hideg kiráz, hogy azt hittem szerelmes vagyok belé, és még csókolóztunk is. Édes istenem.. rosszul vagyok saját magamtól. Anya, apa, nagyi. Merre vagytok most? Segítsetek, mi lenne a helyes? Bocsássak meg neki? Kivel beszélhetnék? 

Hirtelen ötlettől vezérelve egyenes utam volt a megfelelő személyhez. Tudom, hogy haragszok rá, de muszáj vele beszélnem. A nagyi is kérte, hogy ne hagyjam csak úgy elveszni. Meg kell beszélnünk.. Amikor a házukhoz értem, megálltam. Tényleg ide kell jönnöm? A kapu előtt álltam és tétováztam. Nekidőltem és a kezemet a tenyerembe temettem. Hirtelenjében egy hangot hallottam a hátam mögött.

-          Segíthetek valamiben kisasszony? – szólalt meg Paul. A hangja lágy volt és kedves.

-          Szia Paul. – néztem fel.

-          Lilly? – Paul a bohókás arcával mért végig. Hát igen az új külsőm mindenkit meglep. – Tényleg te vagy az?

-          Hát látod..  Kellett egy kis változás..

-          Tyűű.. nagyon jól áll. Mi járatban?

-          A srácok itthon vannak?

-          Igen gyere.. Louis kb 1 órája ment el, de a többiek a házban vannak valahol. De mi történt?Megint bántottak? Miért van kisírva a szemed? – Arcomat látva elkerekedett a szeme.

-          Ez egy hosszú történet.. ne haragudj, de most beszélnem kell a srácokkal.

-          Menj csak.. – lassan elindultam az ajtó felé. Az úton nem sírtam, de megint egy fura érzés kapott el. A gyomrom megint görcsbe rándult. Eszembe jutott, amikor kiskoromban ahányszor bántottak engem a nagyobbak ő mindig oda jött hozzám és megvédett. Vagy amikor elestem és ő rohant felsegíteni. A fenébe is.. Ismét zokogtam. Most már biztos szükségem van rájuk. Egy biztos támpontra. Az ajtóhoz sétáltam és megnyomtam a csengőt. Pár másodperccel később Harry nyitott ajtót.

-          Segíthetek? – nézett rám mosolyogva. Nem ismert fel.. Ez az én formám. – Te vagy a pizzafutár?

-          Harry. – ennyit tudtam kinyögni és összezuhantam. Leültem a földre és úgy zokogtam.

-          Lilly? – hangja döbbent volt. - Veled meg mi történt? Hol a szőke hajzuhatagod? És mégis miért sírsz?

-          Ez egy hosszú történet.. de a leghosszabb az, hogy meg van a bátyám.. – és még nagyobb zokogás kerített hatalmába.

-          Gyere állj fel. – felhúzott magához és jó szorosan magához vont. – Ne sírj kérlek..

*

Utálom magamat! Ki sem tudom fejezni, hogy mennyire. Cserbenhagytam őt, akit annyira szeretek. Azóta nem ismerek magamra, de a családom sem. Fellépésekre, dedikálásokra, közönségtalálkozókra szedem, össze magamat különben bezárkózva ülök a szobámba és a tv-t bámulom. Hiányzik a közös beszélgetések, a titkos sms-ek, az a sunyi csók amit úgy loptam tőle... édes jó istenem.. Úgy hiányzik. Mit meg nem adnék azért, hogy vele lehessek legalább egy kicsit.

-          Srácok – mosolyogott kedvesen a riporter a legutóbbi interjúnkon. – Milyen érzés volt tavaly véghezvinni azt a jótékonysági koncertkörutat?

-          Felemelő, hiszen nagyon boldogok voltunk, hogy ennyi árvának segíthettünk és boldoggá tettük a karácsonyi készülődést. – szólalt meg elsőként Liam.

-          Igaza van.. amikor a szemükbe néztünk különféle csillogást véltünk felfedezni. – vette át a szót Zayn.

-          Ha jól tudom Louis az utolsó koncerten te duettoztál valakivel. Ez pontosan, hogy is történt? – tette fel a következő kérdést a fiatal hölgy.

-          Igen, jól tudod. Pault megkérték az árvaház apácái, hogy valamelyikünk énekeljen el egy dalt az egyik lánnyal, hiszen az volt az utolsó karácsonya és elhagyja az árvaházat. Mivel én nem voltam túl jó hangulatba úgy gondolták a srácok énekeljek én vele. Hátha kicsit jobb lesz a kedvem. Egy nagyon felszabadult dal kerekedett belőle, amit azóta is felemlegetünk. A lánnyal az óta tartjuk a kapcsolatot.

-          Nem sokára újra turnéra indultok. Várjátok már?

-          Hát az nem kifejezés.. Minden nap színpadra állni több száz rajongó elé az csodálatos érzés.. – mosolygott Zayn.

-          Pontosan. – vigyorgott Harry a kamerába. – Ha ők nem lennének mi sem lennénk.

-          És a barátnőitek hogy élik meg ezeket a turnékat? – barátnő.. erre mit is mondhatnék. Hogy nekem lehetne, ha nem lennék akkora marha, hogy elveszítsem őt.

-          Perrie tudja mit élek át, hiszen ő is rengeteget turnézik a Little Mix-el, de van, amikor utánam jön, és együtt tudunk tölteni pár napot.  De amúgy minden nap telefonálunk. – válaszolt elsőként a mellettem ülő barátom.

-          Liam?

-          Danielle már rutinos az ilyen témában. Amikor van, ideje eljön meglátogatni minket. De amúgy Skype-on és telefonon rendszeresen beszélünk. – mosolygott a fiú.

-          Louis, ha jól értesültem te a minap újra jöttél össze Eleanorral.

-          Hú de jól informált vagy. – nevetett fel – pontosan. Megbeszéltük a dolgokat és rájöttünk, hogy egymás nélkül üres az életünk. Így megpróbáljuk újra egymás mellett.

-          Na és Harry, Niall, az örök szinglik. Veletek mi újság? Van új leányzó a láthatáron?

-          Nekem nincs.. szeretek szabadon vadászni. Néha-néha összeszedek egy lányt, de még nem tervezek semmi komolyat és még az igazit sem találtam meg. – kacagott Hazza. Rajtam a sor.

-          Hallottátok lányok, még szabad a pálya. Niall? Nagyon csöndbe vagy. Mesélj a nézőinknek a titokzatos lányról, akivel múltkor rajtakaptunk, hogy az egyik közeli kávézóból távoztok.

-          Mit is mondhatnék? – nevettem fel keserűen. – Rettenetesen elszúrtam mindent. Pedig nagyon szerettem őt. De egy ballépéssel tönkre tetem a közöttünk lévő kapcsolatot.

-          Na.. mi történt. Kérlek, avass be. – egyre kíváncsibb lett.

-          Ne haragudj Kristie nem szeretnék róla beszélni számomra ez nagyon nehéz és a lányt sem szeretném kiadni. – legördült egy könnycsepp, nem akartam, hogy így lássanak az emberek. Felugrottam a helyemről és kimentem a színfalak mögé azon belül is az öltözőbe. Nem bírom ki nélküle és még azt sem tudom, mi van vele. Vajon túl tett rajtam? Ha igen, én abba bele halok..

Gondolatomból kopogás ébresztett fel.

-          Ki az? – kérdeztem keserűen.

-          Liam vagyok.. Gyere le meg jött a kaja. – válaszolt kedvesen és némi mosolyt is éreztem a hangjában.

-          Nem vagyok éhes.. de azért köszönöm, hogy szóltál. – válaszoltam neki egyhangúan.

-          De biztos vagyok benne hogy ez tetszeni fog. Gyere kérlek az én kedvemért…

-          Rendben, megyek. – lustán felálltam és némán sétáltam le a nappaliba. Olyan csend volt hol vannak a srácok. Liam-el bementünk a nappaliba és olyat láttam amit ha mondtak volna nem hittem volna el.

-          Lilly.. – alig tudtam megszólalni. Mit kereshet itt? Rám nézett, felugrott és ideszaladt hozzám. Jó szorosan magamhoz voltam. Újra a kezem között, újra érezhetem fenséges illatát. Köszönöm istenem…